Hét szó a szerepjátékról – Aingus Og

Hangok

- Beléptek a hatalmas csarnokba, ahol az öregember jóslatának megfelelően hat óriási kőszobor áll, mind más fajta kőből faragva – mondja Balázs, a mesélő, mikor anyu bedugja a fejét az ajtón. Nem vesszük őt észre.
- Előveszem a pergament és felolvasom szöveget – mondja Zsolt.
- Tudsz avarini nyelven? – kérdi Balázs, mire Zsolt megnézi az előtte heverő lapok egyikét.
- Sajnos nem. Akkor odaadom a varázslónak, én pedig a sarokba vonulok, és karddal a kezemben figyelem, hogy mi történik.
- Rendben. Tehát? – néz rám Balázs, én játszom most a varázslót.
- Elmondok egy észlelés varázslatot.
- Rendben, dobj – mondja ő, és átadja a dobókockákat. Anyu eddig bírta. Azért este megkérdi: fiam, mi a jó mindebben?

Érzés

Képzeljük el, hogy éppen a buszon ülve olvasgatunk. A busz békésen zötyög lámpától lámpáig, ám az egyik kanyar előtt a buszvezető szívrohamot kap, és ájultan lefordul a székről. Mi történik? Az utasok – már akik észrevették – feltehetőleg pánikba esnek. Talán a busz magától lelassul addig, de mi van, ha nem? És mi teszünk mi? Bárki rávághatja: beugrom a sofőrhöz, rálépek a fékre és megpróbálom elkerülni a bajt. Egyszer olvastam egy ilyen esetről, két fiatal srác mentette meg a buszt, állami kitüntetést kaptak érte, mindez úgy húsz éve történhetett. Szerencsére azért életünk során nem túl sok olyan helyzet van, amikor tényleg hősökre van szükség.
Nagyon jó érzés lehet hősnek lenni. Lerázni a pillanatnyi pánikot, belépni a sofőrhöz és megtenni azt a két egyszerű mozdulatot, amit kell.
Hát nagyjából ez a szerepjáték. Elképzelt hősöket alakítunk, elképzelt szituációkat oldunk meg.
A hőseinket mi magunk találjuk ki, így olyan dolgokat is végre tudunk hajtani, amiket a valóságban nem. Színjáték – nézők és forgatókönyv nélkül, szabadon.

Eredet

Gyerekkoromban sokat játszottunk például indiánosat. A csapat egy része indián volt, más valaki meg mondjuk sheriff. Hosszú botok voltak a puskák, és ha hangosan azt kiabáltuk, hogy puff, akkor a másiknak lőttek. Azért ilyenkor gyakran előkerültek a „nem ér, mert nekem páncélom van” jellegű mondatok. Játszottunk mást is, ahol valamilyen szereplőt alakítottunk. Úgy tűnik, az emberben benne van a vágy, hogy egy kicsit kilépjen önmagából, eljátsszon valaki mást. Aztán irány a fürdőszoba és az ágy, valójában sosem akartam egy napnál tovább indiánná változni. Később pedig irány az iskola és a munkahely, és mintha soha többé nem akarnánk egy percre se indiánná változni.
A szerepjáték azoknak a játéka, akikben később is megmarad a vágy, hogy egy napig mások legyenek, mint amik.

Játék

Talán mindenki ismeri a Ki nevet a végén? című társasjátékot. Egy táblán kell eljutni a startból a célba. Aki hatost dob, újra dobhat, akinek a bábuját eléri az ellenfél, az visszakerül a rajthoz. Néhány módosítással képzeletben állítsunk elő szerepjátékot. Először képzeljük el, hogy többféle bábu létezik, mindenki a játék előtt kiválaszthatja, hogy melyikkel játszik. A bábuk abban különböznek, hogy mindnek van valami speciális tulajdonsága. Az egyik (nevezzük pl „varázsló”-nak) az ötöst és a hatost is újra dobhatja. A „harcos” eggyel többet léphet, mint amennyit dobott. A játék elején tehát mindenki eldönti, hogy most éppen harcossal, varázslóval vagy valami egyébbel játszik, de persze mindenki játszhat ugyanolyannal. Az eredeti játékban mindenkinek több bábuja van, de most legyen csak egy.
Most tegyük fel, hogy a pályán több út van, elágazások, és mindenki eldöntheti, hogy merre akar lépni. Aztán vannak még mindenféle meglepetés kártyák (jók és rosszak), amikből húzni kell egyes mezőkön, másutt kincses ládák, csapdák (például ami miatt a játékos kimarad a következő körből).
Nagyjából ilyen volt a mai szerepjátékok őse. A játékosok színes, eltérő tulajdonságú bábukkal mászkáltak egy pályán, amin mindenféle jutalom és akadály volt elhelyezve. Aztán egyszer csak elmaradt az előre gyártott pálya, és az egyik kinevezett játékos (a mesélő) egyszerűen csak leírta a helyszínt. Elmaradtak a kézzel fogható figurák, mindenkinek csak egy papírja van arról, hogy mit is alakít ő, ezt hívjuk az adott játékos karakterének.

Szabályok

Lettek közös szabályok, közös nyelv: hogy senki se viselhessen „mindent védő páncélt”.
A játékosok általában nem egymás ellen, hanem egymást segítve, csapatban játszanak, a mesélő által kitalált küldetést hajtják végre. A világon és a szabályokon belül mindenki azt tesz, amit szeretne: akár ölhet, rabolhat, fosztogathat is, de a játékosok zöme ezt nem szereti, az ilyen embereknek nagyon hamar szólnak, hogy ez nem egy akciófilm. A játék arra való, hogy élvezzük – a játékosok egymás és maguk szórakozására gyűlnek össze.
A szabályok gyakorlatilag egy egész világot írnak le: egy elképzelt jövőt, egy sosemvolt múltat, vagy bármit. Elmondják, hogy a varázsló miket és hogyan varázsolhat, hogy annak az elképzelt világnak milyen országai vannak, hogy ki hogyan, miben fejlődhet. A véletlen eseményeket dobókockákkal modellezzük, a szabályok írják le, hogy mikor hogyan kell dobni.
A játékosok azonos pontszámot kapnak induláskor, amit a szabályok szerint használhatnak fel, mikor megalkotják saját varázslójukat vagy harcosukat (avagy kereskedőjüket, erdőjárójukat, amit csak az adott szabályok lehetővé tesznek).
A játék alatt mindenki a saját karaktere nevében beszél. Csak azt tudja, amit a karakter tud, csak ahhoz ért, amihez a karaktere ért. Az addig történtek befolyásolják a karakterek életét: a régi ellenségek vissza-vissza térnek, a régi barátok újra felbukkannak. Mi pedig egy egész estén át mondogatjuk: ”bemegyek, beszélek vele, megkérdem, körülnézek…” míg meg nem oldottuk a küldetést.

Élőben

Egyesek tovább fejlesztve szeretik mindezt. Ilyenkor beöltöznek a karakterüknek, és eljátsszák, elmutogatják a cselekedeteket. Ezek általában előre megrendezett események, ahol a szervezők jó előre eldugják a megtalálandó kincseket, ők maguk az erdőmélyi remeték, az elrabolt királylányok, stb. Ha esetleg harcra vagy veszélyes műveletre kerül a sor, azt itt is szigorúan tilos élőben megtenni, ekkor ismét előkerülnek a kockák és a mesélő. Kívülről talán egy előre meg nem írt színdarabra hasonlít, színpad nélkül. Mégis, általában az a cél, hogy mások ne lássák (esetleg félreértésekre adhat okot), de sajnos ezt nem mindig tudtuk elkerülni.

Árnyak

Végül anyu újságcikkeket tesz elém, melyek leírják (vagy csak finoman utalnak rá), hogy a szerepjátékosok mind megőrülnek előbb-utóbb. Én pedig szakdolgozatokat veszek elő, melyek szerint ezek a játékok fejlesztik a kreativitást és a csapatszellemet. Persze, azokat szerepjátékosok írták. Vannak akik aggódnak, mert a könyv lapjain (a „szörnyek” fejezetben) csúnya démonpofák vicsorognak. Nem sokkal csúnyábbak, mint amit bármely b-kategóriás horrorfilmben látni lehet, amin csak mosolyog az ember. Néhány mai mesefilmben is vannak legalább olyan rusnya főgonoszok. Akik sosem láttak egy végigröhögött partit, azok azt hihetik, szeánszot tartunk, szellemet idézünk. Kívülről figyelve értelmetlennek tűnő szavakat használunk, fura dolgokról beszélünk, főleg ha valaki erre nyit be: „akkor felrajzolok az oltárra egy varázsjelet”.
Végül meghívom őt – mint ahogy eddig mindenkit, aki erről kérdezett –, hogy nézze egyszer végig egy játékunkat.

Eversong

Szoktál álmodozni? Olyan dolgokról, amiket nem tudsz vagy nem mersz megtenni? A film nézése vagy a könyv olvasása közben elábrándozol azon, hogy vajon te mit tennél a főhős helyében?
Az rpg, azaz a szerepjáték (role playing game) arra ad lehetőséget, hogy fantáziádat felhasználva érdekes kalandokat élhess át. Több ez, mint egyszerű álmodozás, mert nem egyedül teszed. A szerepjáték tulajdonképpen olyan, mint egy interaktív történetmesélés, ahol közösen találjátok ki a történetet.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egyvalaki lesz a mesélő, a többiek pedig a játékosok. A játékosok kitalálnak maguknak egy-egy karaktert, azt, akit majd játszani fognak: kinézetét, képességeit és tulajdonságait leírják egy papírlapra. A mesélő pedig kitalálja a környezetet a kalandhoz. Ő találja ki, hogy milyen helyzetekbe csöppennek a játékosok, de természetesen rajtuk múlik, hogyan reagálnak ezekre.

A mesélő feladata nagyon fontos: biztosítania kell, hogy mindenki élvezhesse a játékot. Általában olyan emberek szokták elvállalni a mesélő szerepét, akikben ott az alkotói vágy. Bármit megtehet a képzelt világban, ő irányítja a történéseket, és ebbe vonja be a játékosokat, hogy megmutassa nekik a történetet, amit kitalált. Ugyanakkor rengeteg meglepetésben lesz része, amikor rájön, hogy hiába gondolt (látszólag) minden lehetőségre és tervezte meg a kalandot, mert a játékosoknak úgyis olyasmi jut eszébe, amit nem vett figyelembe. Épp ezért elengedhetetlen, hogy a mesélő mindig kész legyen a rögtönzésre.

Még nem esett szó a szabályokról. Természetesen vannak, de nem létezik egy általános szabályzat. Rengeteg szabályrendszer látott már napvilágot, ezek megvásárolhatók könyv formájában, de természetesen a mesélő is kialakíthat egy sajátot. A szabályok alapvetően két részre oszthatók. Egyik részük a karakterek megalkotását határozza meg, hogy minden játékos egyenlő esélyekkel indulhasson. A nagyobbik részük pedig azt segít eldönteni, hogy a karakternek a képességei alapján sikerült-e végrehajtani a kívánt cselekvést (pl.: tényleg meg tudja-e mászni a tíz méteres sziklafalat).

A karakterek fejlődnek is. Ha elég sikeresen kezelik a helyzeteket, tapasztalatot szereznek és erősebbek lesznek. A mesélő ítél arról, hogy mikor gyakorolt valamit már elégszer a karakter ahhoz, hogy jobb legyen benne. De a játékos dönti el, hogy karaktere mely képességeit milyen gyakran használja.
Mindig a mesélő szava a döntő. De igenis figyelembe kell vennie a játékosok igényeit és ezeket kell előnyben részesítenie. A mesélő és a játékosok egy csapat. Mint minden játéknak, ennek is az a lényege, hogy mindenki jól érezze magát.
Mindig úgy indul, hogy most valaki más lehetünk. Aztán rájövünk, hogy mindez önmagában nem lett volna elég. A legfontosabb az, hogy mindezt baráti körben csináltuk végig. Évekkel később is kellemes visszagondolni egy-egy éjszakába nyúló kalandra: a váratlan ötletek vagy bénázásaink (jobb esetben másé) és mindenek felett mérhetetlen elégedettség.

Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, annak azt tudom ajánlani, hogy keressen olyanokat, akik már játszanak. Úgy lehet igazán megtanulni, hogyan működik, ha az ember élőben látja. Abban pedig biztos vagyok, hogy szinte bárki szívesen válaszol a kérdésekre.(általában imádunk sztorizni, magyarázni és kifejteni a véleményünket)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.